Szajkóm

Szeretném leírni a gondolataimat:

2001 lehetett amikor Suhayda Laci barátom, akit a mai napig nagyon nagyra tartok, vetített otthon náluk a friss diáiból. Karácsony előtt voltunk valamivel. A friss diákon szajkókról készült fotókat láthattam és Laci nagy hévvel mesélte, hogy hogy etette kukoricával a szajkókat, és mennyi időt fagyoskodott a hóban fekve, várva a megfelelő pillanatot, hogy néhány diát be tudjon keretezni. Akkor azt éreztem, hogy egy szajkó vagy egerészölyv elérhetetlen az átlagember számára.... Snitt
... 2009- 2010 magasságában az akkori kiállítások kezdtek már tele lenni Réti sasos képekkel. 2011- ben már szinte nem számított kihívásnak sast fotózni, hiszen befizetve a megfelelő összeget, lehetett fotózni azt. Akkor egy szajkó már snassznak számított... Snitt
... 2021. február van. Ülök a monitorom előtt. Szerkesztem ezt a szajkós képem. 8 év után fotóztam saját lesemből, ami 3 évig várt a garázsban arra, hogy felállítsam. Nézem a szajkót, örülök a képnek mert szeretem, tetszik, és a szajkók voltak az elsők akiket 8 év után fotózni tudtam. Közben eszembe jut Suhayda Laci és megannyi kérdés:

- Hol tart manapság a madárfotózás?
- Vajon egy átlagembernek aki nem egy, a tájban dolgozó szakember, hanem H-P- ig, 8- 16:30-ig dolgozik, 2 gyereket nevel (vagy többet), mi a maximum amit el tud érni ebben a hobbiban?
- Hol tartanak a pályázatok? Kik a díjazottak?
- Mi a trendi manapság?
- Mitől jó egy kép?
- Hol az etika határa?
- Van- e, kell- e, hogy legyen teljesítménykényszer?

Kavarognak a gondolataim.