A láthatatlan madár - A nyaktekercs fotózása

Völgyi Sándor képe

   Picit vissza kell nyúlnom gyerekkori élményeimhez. Nagyszüleim birtokán sokat barangoltam akkoriban, mi mást csináltam volna, madarásztam. Újabb és újabb fajokat határoztam, és írtam fel madarásznaplómba. Volt viszont egy mumusom. A szőlő melletti akácosban élt, és április-május tájékán éles "vi-vi-vi" hangjától volt hangos a környék. Többször becserkésztem egész közelre, de a madarat nem láttam meg mégsem, csak a hangját hallottam. Terepszínű tollazata elrejtette. Sokat küzdöttem, míg végre sikerült megfejtenem kilétét. A nyaktekercs volt. Azóta, mikor tavasszal megszólal, mindig eszembe jutnak ezek a kedves emlékek. Nem csoda, hogy fotósként is sokszor gondoltam erre a titokzatos madárra. Hogyan is tudnám képbe önteni a vele kapcsolatos élményeimet. Természetesen ennek is megvan a saját története. 2010 áprilisában egy szombat hajnalon nem messze szüleim kertjétől, egy régen felhagyott gyümölcsös szélén feküdtem beálcázva. Fácánra vártam. Távcsővel többször megfigyeltem már, hogy hol vált ki a sűrűből, gondoltam megpróbálom lefotózni. Természetesen fácánnal azon a hajnalon nem találkoztam, de történt valami érdekes. A leshelyem fölött pár méterre, egy öreg meggyfán megszólalt egy nyaktekercs. A bevezetőből talán lehet sejteni, hogy milyen hatással volt ez rám. A fácánok egyből feledésbe merültek.
   Új fotós projektem ezzel a pillanattal elindult. Amikor csak Tolnanémedibe érkeztünk, hétvégére, vagy hosszabb szabadságra, mindig szakítottam egy kis időt, hogy utána nézzek a nyaktekercseknek. Két év alatt eljutottam odáig, hogy körülbelül be tudtam határolni, hogy hol van a revírjük határa, mely részeken mozognak előszeretettel, és a hím mely fákat használja kiáltozásra. Sokszor ugyan nem láttam, de a hangja után szépen le tudtam követni a mozgását. 2012 tavaszára már a fejemben kész volt a terv, csak arra vártam, hogy felcsendüljön az ismerős "vi-vi-vi" hang a területen. Ehhez pont jókor érkeztünk Tolnanémedire. A nyaktekercs itt van, hát cselekedni kellett. A cél az volt a madár lefényképezésén túl, hogy a terület jellemzőit is a képbe vigyem. Maga a hely egy hosszú évek óta felhagyott szőlő és gyümölcsös. Öreg, korhadó fákkal, és a rájuk felfutó, liánszerű szőlővel, komlóval. Igazi madárparadicsom. Mindent előkészítettem, már csak a nyaktekercsen múlt a dolog. Szerencsére nem volt túl nehéz dolgom, a madárka nagyon készséges volt. A haditerv is egyszerű volt. A beszállófát arra a bizonyos pontra tettem, ahol a legtöbbször átrepülni láttam a madarat az elmúlt két évben. Mellé a lessátor, és a lényeg, mini hangfal a beszálló alá, amit a sátorból irányítottam. Arra ügyeltem, hogy az odúhoz ne legyek túl közel, nem akartam a hívással a tojót is kimozdítani. A hím a hívásra nagyon jól reagált. 10-15 másodperces hang után már a beszállón ült. Ekkor a hangot lezártam, és nem hagytam, hogy nagyon felhúzza magát az "idegen" nyaktekercsen. Amikor elszállt, egy pár másodperces hívással újra vissza tudtam hívni. Ezzel a módszerrel 15 percig fotóztam, utána fél órát hagytam a madarat, beszállóág csere, miegymás. Háromszor ismételtem meg a 15 perces fotózást, utána békén hagytam. A harmadik körben már csak az első hívásra volt szükség, utána magától visszajött, és a beülőn is szólni kezdett. Rendkívüli élmény volt! Gyermekkorom láthatatlan madara megelevenedett előttem. Mivel a tojó már az odúban ült a tojásokon, ezt a háromszor 15 percnyi fotózást elégségesnek tartottam. A hanghívással nem akartam túlságosan megzavarni a párt. A következő fotózási lehetőséget a fiókanevelési időszak adja majd, gondoltam akkor. Persze arról sikeresen lemaradtam, így a nyaktekercsre újabb egy évet kellett várnom.
   2013-at írtunk már. Az eltelt év sok fotós élményt adott, de a nyaktekercset nem tudtam elfelejteni. Alig vártam már, hogy a kérdéses időszakban ismét Tolnanémedire látogassunk. Ez ebben az évben április végére esett. Ilyenkorra megtelik a természet élettel. Az egymás után visszaérkező madarak sorra foglalják el revírjeiket, és kezdenek bele a területfoglalás, fészekrakás, költés rejtelmeibe. Mindenki sürög-forog, és napról-napra csendülnek fel az újabb és újabb énekhangok. Szeretem ezt az időszakot. Szeretem újra felfedezni, nyugtázni, hogy lám, ez a madár is visszatért, és megszokott helyén énekel ismét. Alig vártam már azt is, hogy a tolnanémedi hétvégén meghallhassam a nyaktekercs kiáltozását. Vajon visszatér idén is? A virágzó cseresznye- és meggyfák között álló, öreg diófa koronájából messze hangzott az éles "vi-vi-vi" hang. Hát megérkezett! Mintha engem köszöntött volna. Hát ki is tudna ellenállni egy ilyen kedves invitálásnak!? :) Kezdetét vette a nyaktekercs projekt második felvonása. Az elmúlt évben szerzett tapasztalatokkal felfegyverkezve sokat nem is kellett agyalni a dolog mikéntjén. A cél újra az volt, hogy egy picit a természetes környezet is kerüljön bele a képekbe, úgyhogy ennek megfelelően álltam neki a fotózásnak. A magára hagyott gyümölcsös már ismét a természet része. Az öreg meggyfák között lépten-nyomon akácsarjak verődtek fel, meghatározva a terület arculatát. A nyaktekercsek gyakran használják ezeket a fiatal csemetéket. Táplálékuk nagy részét a földön szedik össze, és az alacsony ágak jó kémlelőhelynek bizonyulnak. A másik sarkalatos pontja a területnek az öreg diófa. Kedvelt tartózkodási helye a hímnek. Jól belátja innen az egész revírt, és nem mellesleg a már korhadó fa tele van hangyákkal, ami ugye a gyengéje ennek a madárnak. A közeli képek körítéséül ezért a vén diófa egy korhadó ágát választottam. Mindig élményszámba megy, ha találkozhatok ezzel a szép madárral. Ezúttal azonban olyat láthattam, amit eddig soha. A pár még a költés elején lehet, mert a tojó is folyamatosan mozgott a környéken. Miközben a lessátorban ücsörögtem, tanúja voltam, amint egymás előtt, egészen közel, nyakukat kinyújtva, jobbra-balra dülöngélve együtt kiáltották el a nász hangját. Szép volt, bár fotó nem készült róla. Azonban egy újabb momentum, hogy van még mit megörökíteni nyaktekercs témában. :)
   Újabb egy évet kellett tehát várnom, hogy a megfelelő időben tovább próbálkozhassak. 2014 tavasza viszont nem várt fordulatot hozott. Néhány sikeres fotózás után az ember képes picit elbizakodni, és abban a hitben ringatózni, hogy ő már mindent tud a nyaktekercsfotózásról. Hát nem. Ebben az évben az április végi időszak egybe esett a húsvéti szabadsággal, így adódott több nap is, hogy megpróbáljam ismét a fényképező elé csalni kedvenc madaraimat. A korábbi évekhez hasonlóan most is előkészültem, azonban idén valami nem stimmelt. A madarak valahogy nem akarták azt, amit én. Minden erőfeszítésem ellenére nem akartak oda szállni, ahova szerettem volna. Mindössze egy képet sikerült összehozni, az is gyakorlatilag a véletlen műve volt. Említettem, hogy a terület egy évtizedek óta felhagyott szőlő és gyümölcsös, omladozó pinceépülettel. Az egykor gondozott birtokból mára csak emlékek maradtak. Például egy a pince elé kivetett régi sparhelt, aminek rozsdás lábai meredeztek már csak ki a terjedő és mindenre felfutó komló indái közül. A nyaktekercs a kihelyezett szép beszállóágaim helyett erre a rozsdás vasdarabra szállt, így ezen fényképeztem le. Mérgelődtem is miatta, meg azon is, hogy a következő les lehetőségét egy nagy eső elmosta. Sok élményt éltem már át a lessátorban, de egy jó kis eső még hátra volt. Most ezt is megtapasztalhattam. A gondosan előkészített fotózás helyett azon izgultam, hogy a felszerelés ne kapjon az esőből, és a sátorlap is kitartson az eső végéig. Egy momentumot találtam csak sikertelen próbálkozásom okain gondolkodva, ami más volt, mint az előző két évben. Esős, hideg idő volt jellemző ezekben a napokban, és nagyon úgy tűnt, hogy a nyaktekercsek nem voltak igazi revírfoglaló kedvükben. Mintha a hűvös napok „lehűtötték” volna őket. Napközben sem szóltak olyan intenzitással, mint ahogy megszoktam tőlük. Úgyhogy jobbnak láttam, ha ezúttal nem piszkálom őket tovább. Otthon aztán az elkészült egyszem fotót nézegetve egyre jobban megtetszett. Egyből az emberi mulandóság és a természet átható ereje jutott róla eszembe. És egy újabb jellemző kép abból a környezetből, ahol a nyaktekercseim élnek. És nem mellesleg egy újabb lecke, amit a madárfotózásról tanultam. :)



© 2011 All rights reserved BPH.