Kísérleteim az ölyvek fotózására

Völgyi Sándor képe

   Az egész azzal kezdődött, hogy leolvasztottuk a fagyasztóládát. Időnként ezt megteszi az ember, és ilyenkor feltárulnak a fagyasztó legrejtettebb zugai, és érthetetlen módon, mindig előkerül valami "érdekesség". Így történt ez a 2009-10-es télen is, amikor a friss disznóságokat szerettük volna hibernálni legközelebbi felhasználásukig. Feleségem azt a néhány bizonytalan eredetű és tartalmú csomagot, melyet a fagyasztó alján találtunk, családi élelmezésre alkalmatlannak minősítette, és eltávolításra ítélte. Ezzel lendületet adva az én ölyv projektemnek. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy mi is legyen a sorsuk. Mindenki számára ismerős télen az utak melletti villanyoszlopon, fán ücsörgő egerészölyv. Látszólag nem foglalkoznak az alattuk elsuhanó autókkal, de ha azok lassítanak, vagy megállnak a közelben, egyből szárnyra kapnak. Ilyenformán persze lehetetlen közelebbi kapcsolatot létesíteni velük. De ha az embernek hús van a birtokában, mindjárt más a helyzet. :) Az ölyvek ugyanis télen előszeretettel fogyasztanak döghúst.
   Hirtelen aktuális lett egy lessátor kihelyezése. Persze a helyszín már elő volt készítve, mert azért bíztam benne, hogy azon a télen erre is sor kerül. A helyszín a Mecsek lábánál elterülő, nyílt bokrosokkal tarkított terület. Rendszeres volt itt az ölyvek jelenléte. Gyakran használták a közeli középfeszültségű villanyvezeték oszlopait, vagy az elszórt fákat leshelyül. A gyors lessátor kihelyezés pedig nagyon egyszerűen zajlott. Husángokból összekötözött keretre egyszerű fekete fólia került, amire egy álcahálót húztam. Kész volt az ölyves les.
   Szóval a húst kiraktam, és vártam a következményeket. Napok teltek el és látszott, hogy az ölyvek (szám szerint kettő) megtalálták a csalit. Az már világossá vált az elején, hogy ha komolyan ölyvet szeretnék fényképezni, akkor további etetnivalóra is szükség lesz. Tehát bevetettem mindent, és terítékre került mindenfajta finomság. Még az országutak mellett az örök vadászmezőkre tért róka földi maradványai is e nemes célt szolgálták. Telt múlt az idő, de a siker csak nem akart jönni. A csali fogyott, de a madarak nem akartak az objektív elé járulni. Pedig biztos voltam abban, hogy rájárnak, mert folyton a környéken mozogtak. Persze azért volt mit nézni a lessátorból. Leginkább azt a szajkót, ami ölyvet játszva járt a húsra. Rendszeresen megjelent, már messziről kiabálva, legtöbbször az ölyvek vijjogó hangját utánozva. Mivel a szajkó elég jó hangutánzó, néhányszor behúzott a csőbe. Már tűzkészen vártam a közelből hallott ölyvet, amikor matyi barátom huppant a beszállófán. Nagyon tetszett neki a dolog, mert sűrűn eljátszotta.
   Már kezdtem elkeseredni, hogy nekem csak a szajkó jut. A csali, és a kedv is erősen fogyott. Az utolsó pár nap következett. Egyéb elfoglaltságaim és a közelgő télvége miatt már nem volt több lehetőségem az ölyvek fotózására, így hát belehúztam a végére, és rásegítettem egy kis csirke farháttal. (Mondjuk a környék rókái és kóbor kutyái jól éltek ez alatt a másfél hónap alatt.) Eljött az utolsó, a hetedik nap, amit a lesben töltöttem. Mesebeli szám! Hátha ma sikerül. És így is lett. Kb két óra várakozás után megérkezett a két ölyv. Minden teketória nélkül az egyik leszállt a beszálló fára, és falatozni kezdett. Csattogott a fényképező is. A másik delikvens a közeli fáról kiabált neki, az én madaram meg bőszen válaszolgatott. Nem maradt sokáig, talán öt percig. De ez éppen elég volt arra, hogy elkészítsem első egerészölyv fényképeimet. Ez a rövidke találkozás, és a pár fotó elég volt ahhoz, hogy a következő télre is készüljek az ölyvek fotózására. Kicsit alaposabban szerettem volna körüljárni a témát, több, szebb, mozgalmasabb képre vágytam.

2010-2011-es tél.

   Az első a helyszín kiválasztása volt. Általában mindig van nálam távcső, így már az ősz alatt is folyamatosan figyeltem az egerészölyvek mozgását. Ezek alapján a Mecsek egy erdővel körülvett gyepét szemeltem ki a célnak. Innen egy alkalommal 8 egerészölyvet és négy hollót figyeltem meg egyszerre a környéken mozogni. Ez az intenzív jelenlét jónak ígérkezett a télre is. El is készült a lessátor, ami tulajdonképpen megint egy fólia alapú kis kuckó volt, a helyszínen lévő bokorba telepítve, és kihelyeztem az első beszállókat is. November második felében elkezdtem az etetést. Az alapot a csirke farhát képezte, melyhez időnként vad- és marhabelsőség, egy-két elhullott állat társult.
   Az első adandó szabad hétvége jó alkalom volt, hogy a puha, meleg ágy helyett a hideg, kényelmetlen lessátorban várjam meg a reggelt. Így is tettem. Forró teával és három nadrággal felfegyverkezve még sötétben a sátorban voltam. A szokásos méla várakozást a közeli erdőből egy ökörszem hangja szakította félbe. Ő volt az első, aki jelezte, hogy pitymallik. Innentől feszülten lestem, hogy mi fog történni a les előtt. Nem is kellett sokat várni. Szárnysuhogás a közelben. Amolyan lomha forma, jó lesz ez, gondoltam. Aztán, mint egy árnyék, a fű között begyalogolt elém egy egerészölyv. Hát nem valami fenséges, ragadozós belépő volt, inkább olyan tyúkféle totyogás, de sebaj. Ott volt előttem, amiért jöttem. Egyből rá is vetette magát a húsra. Látszott, hogy nem először jár itt. Sajnos a fények még nagyon gyengék voltak, és kicsit takarásba is húzódott a madaram, úgyhogy egyenlőre csak lestem, hogyan falatozik, és én is kortyoltam egy kis teát. Szerencsére miután jóllakott, felugrott az egyik beszállóra. Ekkorra már a felkelő nap is vetett pár sugarat a felhők közül, én is akcióba lendülhettem. Elkészültek a 2010-11-es tél első egerészölyv képei.
   Rövidesen újabb hajnali les következett. Ekkor sem kellett olyan sokat várni, még szürkületkor megérkezett az első ölyv. Halkan, észrevétlenül, egyszer csak ott ült előttem. Olyan kevés fény volt még, hogy fényképezésre nem is gondolhattam. Úgyhogy csak figyeltem. Ölyvem is csak nézelődött. Annyira jól érezte magát, hogy még másfél óra múlva is csak nézelődött. Evés nem is lesz? Ej de jól megy egyeseknek. A nap már bőven felkelt, és a pár nappal ezelőtti hideghez képest egészen enyhe idő kerekedett. Madaram meg csak süttette magát a langyos időben. Pajtása is csak az erdő széli fákról kiabált, neki sem volt kedve leszállni enni. Aztán nagy sokára mégis lehuppant a hús mellé. De ez a reggel inkább a méla merengésről szólt, kinek a beszállófán, kinek a leskunyhóban.
   Az ünnepekre azzal a tudattal utaztunk el, hogy az ölyves projekttel nem lesz semmi gond. Előttem még a január, február, lesz itt ölyvfotó bőven. De ez nem így lett. Hiába a sok és rendszeres etetés, a télből hátralévő időben mindössze egyszer találkoztam ölyvvel úgy, hogy én is a lesben ültem. Hatalmas hóesésben, zord, sötét fellegek előtt szállt be elém a delikvens, de én egy hirtelen, óvatlan objektívmozdítással azonnali távozásra bírtam. Ezt elszúrtam, és több lehetőségem már nem is volt. Pedig mindig a területen tartózkodtak, a húst is fogyasztották, sőt még a hollók is bejártak, amiről egy ellenőrzés alkalmával meg is bizonyosodhattam. Viszont olyan szerencsétlenül alakult az időjárás, és az én időbeosztásom, hogy mindig akkor jutottam ki az ölyves leshez, amikor enyhe, tavaszias volt az idő. Ilyen melegekben meg a madarak inkább süttették magukat a környező fákon, mintsem a döghúst marcangolták volna. A kemény hidegekben, amikor esélyem lett volna a fotózásra, mindig más dolgom akadt.
   Meg is állapítottam, hogy az ölyvek fényképezése nem is olyan könnyű falat, mint gondoltam. Nincs mese, a következő télen ismét elő kell vennem a projektet. Ezek után az egész év azzal telt, hogy amerre jártam, mindenhol azt lestem, hogy az adott hely alkalmas lehet-e a következő téli ölyvfotózásra. Így akadtam rá a Mecsek előterében elterülő picinyke gyepre. A környező szántók, fasorokkal szabdalt területek jó élőhelyet biztosítanak az egerészölyveknek. Az év folyamán többször visszatértem, és mindig örömmel nyugtáztam, hogy jó madármozgás van, megszületett tehát az elhatározás. Eldöntöttem, hogy itt fogok bele harmadszor is az egerészölyvek fotózásába.

2011-2012-es tél.

   2011 novemberében járunk. A kiszemelt területre kikerült egy leskunyhó, a gyepet szegélyező bokrosba rejtve. Nem volt más hátra, a tél beköszöntével elkezdtem etetni. A hús fogyott is rendesen, ölyveket is láttam rendszeresen a les körül. Amikor csak időm engedte ki is ültem, de valahogy a madarak meg pont akkor nem jöttek. Többször előfordult, hogy míg én a lesben ültem, addig két ölyv a közeli fákon ücsörgött, onnan szemeztek a hússal, de nem szálltak le. Egyszerűen nem volt olyan alkalom, hogy fényképezni tudtam volna őket. Katasztrófa! Január végén már azon gondolkodtam, hogy erre a télre befejezem a dolgot, mert hát a hús csak fogyott, az ölyvek meg csak nem jöttek. Ráadás volt még az utóbbi hetekben, hogy a hús egyik napról a másikra eltűnt. Azért sejtettem, hogy mi van a háttérben, de konkrét bizonyítékot nem találtam az esetre. A február eleji időjós előrejelzések miatt úgy döntöttem, hogy még egy esélyt azért adok magamnak. Az idő nekem kedvezett. A hétvégi nagy havazás is sokat ígért. Ezért hát a szombat hajnal már a lesben ért. Szép volt a kora reggeli sűrű hóesés. Forró teát kortyolgatva vártam, hogy történjen valami. De nem történt. És még órák múlva sem történt. Semmi, semmi, semmi. A legszebb hóesés is unalmas lesz ennyi idő alatt. De aztán megtört a jég. Na nem szárnyak suhogása törte meg a csendet. Róka! Mint aki otthon érzi magát, egyenesen a húshoz ügetett. Alig tértem magamhoz az órák óta tartó bambulásból. Pici zajt is csaptam, ahogy a fényképezőhöz kaptam. A koma elugrott. De csak fél percre. Másodjára óvatosabban jött vissza, na de akkor már készenlétben vártam! :) Fölkapott egy nagyobb húsdarabot, és eliszkolt vele. Ez a jelenet még háromszor megismétlődött. Szóval megvan a hústolvaj. Róka koma járt rá az ölyvek csalijára. De a hideg, meg a nagy hó most nappal is ide csalta. A két hónapos ölyv projekt első eredménye egy róka lett. Azért ez sem rossz! :)
   Mivel viszonylag sok energiát fektettem ebbe a projektbe, szerettem volna már valami eredményt is felmutatni. Ezért a kitartó erős mínuszokban, egy vasárnap hajnalon ismét próbát tettem. Azt nem akarom felsorolni, hogy mennyi zokni, nadrág, pulóver, sapka, pokróc volt rajtam, legyen elég annyi, hogy a fagyhalált sikeresen elkerültem. Szóval még sötétben megérkeztem. Nehezen virradt. Volt időm megtapasztalni, hogy a termosz milyen nagy találmány! :) Az ölyvek, szám szerint kettő jóval pirkadat után kezdtek csak mozgolódni. A lesből jó rálátás nyílik a környékre, ezért jól láttam, amint az éjszakázó fájukról elindultak reggeli portyájukra. Mindez kb fél nyolc körül történt, két órával az érkezésem után. Az ölyvek többször átrepültek a terület fölött, majd fél tíz körül, négy órával az érkezésem után, az egyik a les fölötti fán landolt. Kicsit előrehajolva jól láttam, amint egy kinyúló ágon ücsörgött. Tulajdonképpen eddig a pontig már többször eljutottunk, csak a folytatás hiányzott. De most nagyon elszánt voltam, tart még a tea a termoszban. Hosszan tartó nézelődés, tollászkodás kezdődött. Nem úgy tűnt, mintha a madár farkaséhes lenne. Néha megbámulta a földön lévő húst, de csak nem akart leszállni. Úgy fél tizenegy körül viszont mozdult az ág, és az ölyv a kunyhó elé kihelyezett beszállófán landolt. Nem hiszem el! Nem is vártam tovább, pár kép gyorsan elkészült. De milyen jól tettem, mert az helyett, hogy a hús mellé ugrott volna, körbenézett, csapott egyet, és már el is tűnt a szemem elől. 11 óra 30 perckor bújtam ki a lesből. Hat órát töltöttem kint reggel óta, három értékelhető fotóval jöttem haza. Mi ez, ha nem türelemjáték? Két és fél hónap után picit úgy éreztem, az ölyvek állnak nyerésre.
   Szerencsére a párhuzamosan futó madáretetős projektem adott annyi sikerélményt a fotózásban, hogy nem ment el teljesen az életkedvem. Az ölyvekkel fennálló sikertelenséget a madáretetővel való foglalatosság enyhítette. Az egyik nap estefelé érkeztem az etetőhöz. Már erősen szürkült, de a szokásos teendőket el kellett végezni. Csendesen gázoltam a térdig érő hóban, és azon gondolkoztam, hogyan cseréljem le a beszállófákat. Az utolsó kanyarnál befordultam, ahonnan már látni a lest. Megdöbbentő látvány fogadott. Az önetető tetején egy egerészölyv ült, és a harkályoknak kitett faggyút tépte önfeledten. Nem hallhatta jöttömet, mert a porhó minden neszt elnyelt, így lehetett, hogy kb 10-m távolságból hirtelen elé toppantam. Ő is meglepődött, mert pár pillanat tétovázás után repült csak el. Ejha, ebből akármi is lehet. Na majd kiderül. A másnapi fotózás az etetőnél a szokásos rendben zajlott. Cinegék, csuszkák, harkályok, pintyek. Nagy volt a forgalom. Ám egyszer árnyék suhan el az erdő fölött. A cinegék riasztanak, és a következő pillanatban az egerészölyv landol a harkályok számára kitett beszállófa tetején. Tyű a mindenit. Olyan közel volt, hogy hirtelen nem is tudtam mit kezdeni vele. De mivel a madár nyugodtan viselkedett, hát csak fényképeztem, ahol értem. Leginkább portrék készültek a közelsége miatt. Kb. 10 percig falatozott előttem a hájból, amit előző este raktam ki a harkályoknak. Közben megérkezett még egy ölyv. Ő nem szállt le, hanem a közeli fák egyikéről kiabált. Az én madaram csak tépte, nyelte a falatokat, mígnem aztán mindketten elrepültek. Alig tértem magamhoz a lesben. 2,5 m-ről fényképeztem azt a madarat, amiért annyit szenvedtem az elmúlt hónapokban. Lehet, hogy az ölyves projekt új fordulatot vesz? Sajnos nem. Ezzel a kis közjátékkal véget is ért a 2011-12-es tél. Többször nem volt alkalmam próbálkozni. Három év után még mindig hiányoznak az áhított fotók.

2012-2013-as tél.

   Jöjjön tehát a negyedik ölyves tél! Az eddigi tapasztalatok alapján visszatértem a második helyszínre, ahol azért készültek már fotók. Azonban a leskunhó kényelmét nem akartam feladni, tehát azt magammal vittem, és a két évvel ezelőtti rejtekként használt bokorba beálcáztam. Viszont az etetést teljes mértékben más alapra helyeztem. Be kellett látnom, hogy a csirkefarhát nem vált be. Egyszerűen nem tudtam a kellő mennyiséget biztosítani belőle, azzal együtt, hogy a rókák sokat elvittek a madarak elől. Olcsó, bőséges táplálék után kellett néznem, amit kis utánajárással szerencsésen meg is találtam.
   A madarak meg is hálálták az irányukban mutatott próbálkozásaimat. Eddig soha nem látott számban látogatták az etetőteret az egész tél folyamán. Szinte folyamatosan 4-5 ölyv és 5-10 holló tartózkodott a környéken. Két esetben réti sas is mutatta magát a légtérben. Azonban a fotós szerencse ezúttal sem kedvezett nekem. Azt a kevés alkalmat, amit az ölyves lesben töltöttem, nem tudtam kihasználni. Az egész tél alatt csupán egy-két fotó született. Pedig a távolról történő távcsöves megfigyelések mindig biztatóak voltak. De mindezek ellenére nem csüggedtem el. Nagyon jó volt látni, hogy az erőfeszítéseimet a madarak a hasznukra tudták fordítani, és ha a fotózásokat nem is, de a ragadozómadár etetést mindenképpen megalapoztam a jövőre nézve. Biztos forrásból, szennyezetlen, friss etetőanyagot tudtam biztosítani nekik. Ezzel régi tervemet sikerült megvalósítani. Az elmúlt évek tapasztalatával biztos alapot teremtettem a téli ragadozómadár etetésnek. Azt lehet mondani, hogy a négy évvel ezelőtt fotós céllal indult projekt ekkorra már bőven kinőtte magát, és a fényképezés mellett a madárvédelmi cél is fontossá vált.

2013-2014-es tél.

   2013 novemberében jártunk, küszöbön az ötödik ölyves szezon. A körülményekkel már nem kellett foglalkoznom, csak az előző évben kitaposott ösvényre ismét fellépni. Az nem lehet, hogy nem hozok össze egy tisztességes ölyves fotóanyagot! Hát hajrá!
   Két nappal az etetőanyag kihelyezése után a területen jártam, és félreismerhetetlen jeleit láttam annak, hogy ölyvek jártak a helyszínen. Nem is kellett több ahhoz, hogy a következő vasárnap reggel a leskunyhóban találjon. Minden évben nagy izgalommal várom az első lest, nagy tervekkel, elképzelt fotókkal. De eddig ilyen "korán", november elején még sosem kezdtem. Ködös, szemerkélős idő volt hajnalban, olyan igazi barátságtalan idő. De mit lehet tenni, ha az ember meghallja a hívó szót, menni kell! Lassan virradt. A nap koránkelője a vörösbegy volt. Halk cik-cik hangján szólalt meg az erdő szélén. Aztán lassan megtelt hangokkal a környék. Ahogy a kunyhó sötétjéből próbáltam felfedezni minden hangot, a közelből halk motozás hallatszott. Félreismerhetetlen nesz, valami lépdel a magas fűben. Jobbról, majd kisvártatva balról, rövid szünet, aztán megint. Valami felméri a terepet. Derengett már, a sűrű köd ellenére már látni is lehetett valamit. Pár perc elteltével vörös bunda villant a gazban. Róka jött a húsra. Nem volt messze, 8-9 m-re lehetett. Jó szelem volt, nem fogott szagot. Felkapott egy jókora darab koncot, és eloldalgott vele. Na koma, legközelebb remélem világosban jössz! Sokáig nem is történt más, bamba várakozás. Aztán hirtelen nagy madár fordul be a les elé. Egerészölyv landol a beszállófán. Fény alig, hömpölyög a köd, de azért a fényképező már kattan. Az első ölyv az ötödik szezon kezdetén. Sokat nem időzött, leugrott a húshoz. A magas fű elrejtette a szemem elől, apró mozgásokat láttam csak belőle. Gondoltam egy kis falatozás lesz, aztán majd visszaül a fára. Nem így lett. Két órán át ücsörgött, szinte mozdulatlanul. Aztán ki tudja minek a hatására csak elkezdett enni. Pár perc múlva újabb árnyék siklott be a les fölé, újabb ölyv. Nem szállt le, ráfordult a földön lévőre. Az meg felugrott a levegőbe, és mindketten elrepültek. A köd miatt nem láttam hova, csak hallottam, hogy az erdő széli fákról kiabáltak egymásnak. Vártam még egy darabig, hátha visszajönnek, nem jöttek. A sűrű ködöt kihasználva, észrevétlenül én is leléptem. Nagyon örültem ennek a szürke találkozásnak. Első les, és már van mozgás.
   Néhány nap múlva, már december elején ismételtem. Egy szombati délután érkeztem a helyszínre. Már délután egy óra volt, mire kiértem. Kicsit matattam, friss etetőanyagot raktam ki, aztán beültem a lesbe. Még jó, hogy a heti egyszeri, nagyobb mennyiségű zsigerből szoktam tartalékolni, hogy a fotózások alkalmával biztosan legyen a les előtt az ölyveknek is táplálék. Talán fél órája kuksolhattam bent, amikor a les sarka mellé felállított madáretetőn riasztottak a cinegék. Tudtam, hogy ez nem volt hiába. Az etetőtér felett árnyék suhant át. A következő pillanatban pedig az egyik beszállóra egerészölyv szállt le. Hoppá-hoppá! Pár óvatos kattintás, de az ölyv nyugodt volt. Így bátran készíthettem sorban a képeket. A délutáni fotózással kapcsolatos kezdeti kételyeim azonnal elszálltak. Ölyvem nézelődött, kémlelte a környéket, néha jólesően vakarózott egyet. A nap közben néha kibukkant a felhők közül, szépen telibe kapta a madarat. De mi ez, elkezdett esni a hó. Egyre jobban, miközben a nap is sütött. Mi van ma itt? Persze én meg csak nyomtam a gombot, telt a memóriakártya szépen. Azon ügyködtem, hogy minél több hópelyhet a képbe tudjak szorítani. Madaram, miután jól kibámulta magát, leugrott a földre, hogy egyen is valamit. De a java csak ezután követezett. Újabb riasztás a madáretetőn, újabb árnyék, egy másik ölyv landolt a földön. Nincs teketória, neki esett a másiknak. Ment a csetepaté, sajnos elég rossz helyen, így fotó nélkül ért véget az ölyvek közti nézeteltérés. De végre eljutottam addig, hogy egyáltalán láttam ilyen jelenetet a les előtt! A másodjára jött madár fel is ugrott a levegőbe. Kisvártatva, azonban újabb madár érkezett. Ő már a harmadik. Ő is bepróbálkozott, hogy valami konchoz jusson, de ő is arra kényszerült, hogy odébb álljon. Még egy-két sikertelen próbálkozás, rárepülés után fel is adta a dolgot. Az elsőként érkezett ölyv meg csak evett. Miután sikeresen elkergetett mindenkit, és megtömte a begyét, felugrott a beszállóra, hogy rendbe szedje magát. Csőrtisztítás, tollrázás után még egy darabig ücsörgött előttem. A nap eközben már a horizontra ért. A szemközti hegyoldal már a napnyugta fényeiben úszott. Miután eltűnt a nap, madaram is úgy döntött, elvonul emészteni. Én meg csak ültem a lesben, nézegettem az elmúlt három óra képeit, próbáltam felfogni, mi is történt. Az elmúlt négy évben számtalanszor elképzeltem már, hogyan szeretném az ölyveket fotózni. Kitaláltam számtalan helyzetet. De a kirakósnak legalább egy eleme eddig mindig hiányzott. Ezen a délutánon minden stimmelt. Megjöttek az ölyvek, szép fények voltak, esett a hó, nem merült le a fényképező, és én is a lesben voltam. Mindez úgy, hogy nem keltem hajnalban. Talán megtört a jég, és vége szakad az ölyvfotózással kapcsolatos pechsorozatom.
   Annyira meghatározó volt ez az élmény, hogy egy hétre rá ismételtem. A napokban a Kárpát-medencét beborító köd ekkorra a Mecseket is elérte. Éjszakai fagyok, nappali fagypont körüli hőmérséklet, tejfehér, mindent beborító köd volt a jellemző. Kora délelőtt érkeztem a helyszínre. A sűrű köd takarásában észrevétlenül tudtam beóvatoskodni a leshez. Fantasztikus látvány fogadott. A tartós fagy és a páradús levegő azt eredményezte, hogy mindent szép zúzmara borított. Gyönyörű volt a környezet. Szép képek reményében helyezkedtem el. Nem is kellett sokat várnom az első ölyvre. Hamar megérkezett. Nem túl jó helyre, de sebaj. Őt még többen is követték. Nem mindegyik a megfelelő érzékkel találta el a beszállásra kijelölt helyet, de azért volt olyan madár, ami megértette, mit akartam. :) Bár ez a nap nem volt olyan mozgalmas, mint az előző heti, de ismét kaptam valami pluszt a képekhez. A zúzmarás növényzet, és a szürkés, ködös idő különleges körítést adott a fotózáshoz. Így átfagyva ugyan, de ismét elégedetten indulhattam haza.
   Lassan elérkezett az év vége. Karácsonyra mindenki szép havazást vár. Én is. És nem csak az ünnepi hangulat miatt. Nagyon szerettem volna már igazi, havas, télies környezetben látni az ölyveket. Erre azonban a december végi és január eleji időszakban egyáltalán nem volt esély. Persze azért próbálkoztam a fotózással, de vajmi kevés eséllyel. A korábban pár nap alatt elfogyó eleség most több hétig is kitartott. Ami nem is csoda, hiszen bőven lehetett pockozni is, nem voltak rászorulva a kirakott táplálékra. Január közepéig gyakorlatilag egy egerészölyvvel sikerült csak közelebbi kapcsolatba kerülni. Egy tavaszias hangulatú hajnalon látogatta meg az etetőteret. Ismeretlen, világos színezetű madár volt, még nem láttam erre felé. Nem is várt sokat, egyből leugrott a földre, nem adott esélyt a jó fotónak. Sajnáltam, de kép nélkül azért nem engedhettem el, a természetesség jegyében ő is bekerült a galériába.
   A tél szerencsére megemberelte magát, és január végén kemény fagyokkal kísért vastag hóval borított be mindent. A kemény télies időjárás meghozta a reményt a fotózásban is. Nagy reményekkel indultam hát ismét a lesbe. A málhás szamár kifejezés talán illene arra, ahogy kinéztem. A nagy hó miatt még távolabbról is kellett megközelíteni a helyszínt. Fotós hátizsák, plédek, állvány, szék, álcaháló, 20kg napraforgó, mindezt térdig érő hóban. Nem fáztam, mire megérkeztem. :) A napraforgót beletöltöttem a kismadáretetőbe, friss etetőanyagot raktam az ölyveknek, és bevackoltam. Érdekes, hogy nem is a napraforgó, hanem inkább az ölyveknek kirakott eleség izgatta a madarakat. Széncinegék, nagy fakopáncsok lepték el a húst, zsiradékot. Az erős éjszakai mínuszokat az állati eredetű zsiradékkal könnyebben át tudják vészelni, hiszen nagyobb az energiatartalma, mint a napraforgónak. Ezt ők is nagyon jól tudják. Így az ölyves beszállón ezen a napon először nagy fakopáncsot fotóztam. Gyakorlatilag folyamatosan jelen voltak, egyszerre többen is. A belsőség a szajkóknak is vonzó volt. Szintén nagy hévvel estek neki, és kisebb-nagyobb cafatokkal repültek el, hogy kisvártatva ismét visszajöjjenek egy újabb körre. Már vagy három órája ücsörögtem a lesben, de az ölyveknek csak a hangját hallottam. Ez azért biztató volt, itt vannak a környéken, csak várni kell. Bár a lábujjaim már jelezték, hogy nagyon hideg van, mégis nagy volt bennem az elhatározás, hogy ma nem megyek haza ölyvfotó nélkül. Szerencsére az éhségük nagyobb volt, mint az óvatosságuk. Az etetőtéren egerészölyv landolt. Nem sokat teketóriázott, egyből a lényegre tért. Tépte, nyelte a húst. Ez megtette a hatását a többi madárnál is. Még két ölyv érkezett, és egyből mozgalmassá vált a terep. Egymást kergették a hús körül. Leszálltak kicsit távolabb, méregették az éppen táplálkozó társukat. Hogy utána nekiugorjanak. Sajnos a mozgalmas jelenetek, amiből azért volt bőven, fotózhatatlan helyen történtek. Érdekes, hogy nem a hús mellett akaszkodtak össze, hanem arrébb szálltak, és ott csépelték egymást. Arra jó volt a helyzet, hogy kitapasztaljam, a jövőben min változtassak, hogy az akciójelenetekre is esélyem legyen. Szerencsére annyira aktívak voltak a madarak, hogy így is volt lehetőség bőven a fényképezésre. Ügyesen használták a beszállófákat is. Született pár olyan kép, ami megfelelt a korábbi elképzeléseimnek. Kellő jóérzéssel és megfelelően elgémberedett, átfagyott tagokkal bújtam ki a kunyhóból.
   A fagyos, havas napok február első napjaiban még kitartottak. Kihasználva a téli időjárást, ki tudja meddig tart, hamarosan újabb lest terveztem. Ez a helyzet, és a stabilan a terülten mozgó egerészölyvek jelenléte már-már garancia volt a fotózásra. Mint azt ez az írás is példázza, ez azért nem is annyira természetes. Öt télnek kellett eltelnie, hogy az ölyvek fotózásával kapcsolatban eljussak oda, hogy amikor kint ülök a lesben, akkor nagy valószínűséggel fotó is készül. Nagy eredmény ez nekem, hiszen nagyon sok munkát fektettem bele az évek alatt, és sokszor ért kudarc is, ami hát valljuk be, nem a legjobb inspiráció. Kicsit a hozzáállásom is változott ezzel kapcsolatban. Felismertem azt a madárvédelmi lehetőséget, ami a ragadozók téli etetésében rejlik, így a kezdeti fotós célok mellett ekkora a madárvédelmi szempontok is megjelentek. Természetesen oly módon, hogy a fotózás is lehetséges maradjon, az évek során megfogalmazódott igényeim szerint. Mostanra tudtam tehát csak elmondani, hogy az ölyvekkel kapcsolatos, régóta tartó fotóéhségemet valamelyest sikerült csillapítani. Ez a február eleji les is hozott új képeket. Szép környezetben tudtam fényképezni az ölyveket. Ez tulajdonképpen koncepcióvá is vált. A fotók készítéséhez fel akartam használni az eredeti vegetációt is, úgy, ahogy azt érintetlen valójában látjuk. Hát így sikerült.
   Február közepe táján aztán kitavaszodni látszott. A fagy felengedett, a hó elolvadt, enyhe, esős napok következtek. Úgy tűnt ez a szezon is végéhez közeledett. Végre elégedett voltam. Fotósként és madarászként egyaránt. Nagyon nagy élményt jelentett nekem, hogy mindössze 8-10 méterről figyelhetem ezeket a szép madarakat. A fotózás mellett jó tanulási lehetőség is volt. Ugyanis az ölyvekkel való foglalatosság alatt rá kellett jönnöm, hogy vajmi keveset tudok róluk, annak ellenére, hogy gyakori madarak. A különböző tollazatok megfigyelése, vedlési, korbeli különbségek felismerése az egyes egyedeknél ugyanolyan örömöt jelentett, mint egy-egy jó fotó elkészítése. Azt hiszem madárfotósként nem is kívánhatok többet. Hiszen a fényképezés folyamata alatt sokat tanultam róluk, természetükről, viselkedésükről.



© 2011 All rights reserved BPH.