Madarak az itatónál

Völgyi Sándor képe


Madarak az itatónál

   Ismét gyerekkori emlékeimhez kell visszanyúlnom. A szülői háztól nem messze kis tó van az erdőben. Az 50-60 éve felhagyott pici homokbánya körül felnőtt az erdő, alján pedig az esővíz, hólé egész évben kitartó 100-150 négyzetméteres kis tavacskát hozott létre. Rengeteg időt töltöttem itt. Eleinte csak a gőték, és egyéb vízi csodák megfogása érdekelt, de később 12-13 évesen, madarászként is elidőztem itt a vízhez járó madarak figyelésével. Anélkül, hogy tudtam volna, az első madáritatós impulzusok ekkor értek. Sok évvel később aztán Máté Bence bebizonyította, hogy a madáritatónál bizony fényképezni is lehet.


   2009


   Én is ezt szerettem volna. 2009 tavaszán egy jól sikerült madáretetős szezon után úgy döntöttem, hogy tovább próbálkozom a leskunyhós fotózással, és a madáretetőt itatóra cserélem. Rövid tervezés, és internetes kutakodás után el is készült a kb 1,6 négyzetméteres vízfelületet biztosító madáritató. Nagyon egyszerű szerkezetet készítettem. OSB lap képezte a medence alját, tetőléc az oldalát, amit egyszerű fekete fóliával béleltem ki. Ezt az egészet lábakra állítottam, és a már meglévő leskunyhó kémlelőjéig emeltem, mint egy terepasztalt. 80 l vízzel fel is tudtam tölteni. Kész volt, már csak várni kellett. A helyszín a Mecsek lábánál egy nagy kiterjedésű bokros terület, galagonya, kökény és vadrózsa dzsungel, nadrágszaggató, keskeny ösvényekkel kis tisztásokkal tarkítva.
   Immár második hónapja csalogatta a szomjas madárkákat, amikor az idő végre nekem is kedvezett, és ki tudtam ülni egy kicsit, leskelődni. A környéken nagy volt a mozgás. Fekete és énekes rigók énekeltek, seregély szólt a közelben, sordély, szajkó, citromsármány hangját is hallottam, és a környező bokrokban több barátka is énekelt. Szóval a helyzet kecsegtető volt, vártam. A vízen szaladgáló molnárpoloskákkal szórakoztam, a fényképező beállításait próbálgatom. Madár még mindig nem szállt le a vízhez. Már jó ideje kucorogtam bent e lesben, zsibbadtam, minden bajom volt. Azon gondolkodtam, hogy mit csinálok rosszul. Amikor már az jutott eszembe, hogy elmegyek, hiszen jobb dolgom is van, mint hogy itt..., akkor meghallom a közelről jól ismert szárnysuhogást, és a beszállóág végén ott ült egy tojó barátka. Néhány ugrással a vízben termett, ivott pár kortyot, és odébbállt. Pár kockára futotta csak, mire a bambulásból feleszméltem, de megnyugodtam, hiszen MŰKÖDIK a madáritató! Az első alkalommal nem volt nagy sürgés-forgás. Mégis örültem, mert egy kedves kis madárka nyitotta meg számomra az itatós fotózást.
   A kezdeti sikereken felbuzdulva amint tehettem, újra kint voltam. Egy szép hím feketerigó fürdött, amikor a kompozíció korrigálása miatt meg kellett mozdítanom a fényképezőt. Persze az éles szemű madár azonnal kiszúrta ezt, a mindössze 2 méteres távolságból, és már ott sem volt. Nagyon mérges lettem, és hát saját tapasztalataiból tanul az ember, elhatároztam, hogy többet nem lesz ilyen, mert a les kémlelőnyílását beüvegezem. Ismertebb madárfotósok már használták ezt a technikát, hát akkor én miért ne? Egy kis kutakodás, levelezés után sikerült kideríteni, hogy milyen típusú üveg tudja azt biztosítani, hogy én kilássak, a madár ne lásson engem, és a képen se legyen semmilyen torzulás. Beszereztem, beépítettem. Miután kész lett, azonnal beültem kipróbálni, bár a kisebb felfordulás, amit az itató körül okoztam, egy időre elriasztotta a madarakat. Azonban rövid várakozás után egy mezei veréb mégis leszállt a beszállóra. Furcsán nézte a csillogó tükröt, de aztán ivott és fürdött is. A helyzet szenzációs. Semmiféle mozdulatomra nem reagált, nem repült el. Nyugodtan mozoghattam, nem látott. És a nemrég barkácsolt hangtompító miatt nem is hallotta az exponálás hangját. A közeli portrét mindössze egy méterről lőttem, miközben a madár a saját tükörképét bámulta. Nem is kétséges, üveget minden lesbe!
   Az egész év a madáritatózás hevében telt. Vízhordások és fotózások váltották egymást. Nagyon jó szezont zártam. Különösen az ősz volt sikeres. Az itatónak helyt adó nagy kiterjedésű bokrosban táplálkozó összes madár megjelent itt. Azon az őszön jó bogyótermés volt, ami nagyon sok madarat vonzott oda. Evés után pedig ugye inni is kell. Feketerigó, énekes rigó, vörösbegy, meggyvágó, zöldike, cinegék, szajkó, nagy fakopáncs, ökörszem, mind-mind terítékre került.
   Elhatároztam, hogy a következő évben az itatót beviszem az erdőbe, hogy olyan fajokat is le tudjak fényképezni, amik a nyílt területen nem mozogtak.


   2010


   Így is lett. Márciusban költözött az itató. Egy jónak tűnő tisztáson, az erdő szélén, egy kis cipekedés, kalapácsolás, vízhordás után már állt is a kis itató és a leskunyhó. Tulajdonképpen a rendszeren semmit nem változtattam, egyszerűen darabjaira szedtem, és az új helyen felállítottam. Már csak a madarak hiányoztak. Hordtam is a vizet szorgalmasan, és amikor időm engedte, fotózni is beültem. Vagyis csak fotóztam volna, mert a madarak csak nem jöttek. A környéken pedig rengeteg madárka mozgott. Jöttek-mentek, akárhányszor csak kint voltam, de az itatót semmibe vették. Egyszerűen átrepültek fölötte. És gyakorlatilag az egész év így telt. Darazsak, szitakötők, lepkék, gyíkok, mind látogatták a kis vizes medencét, de madár nem sok szállt le. Az ősz elején egy-egy fekete rigó, vörösbegy beesett azért. Ez viszont vajmi kevés volt ahhoz képest, hogy mennyi üres órát töltöttem el a lesben.
   Az ősz végére kaptam némi kárpótlást az egész évi munkámért. Októberben rövid ellenőrzésre érkeztem az itatóhoz. Egy heti eső után nem vártam semmit, csak látni akartam, hogy minden rendben van-e. És ha már ott voltam, be is bújtam a kuckóba, hátha lesz valami. A szokásos szöszmötölés, ablakpucolás, párátlanítás. Majd méla kukucska. Nagy csend volt a környéken. Egy pisszenés sem hallatszott. Furcsa is volt, így utólag visszagondolva, de már tudom, hogy miért. Váratlanul, halkan árnyék libbent a sarokban. A beszállófára karvaly érkezett. Hát ő volt a némaság oka. Valószínűleg a közelben volt már, és ezt a többi madár is jól tudta, ez okozta a szokatlanul nagy csöndet. Legutóbb télen találkoztunk a madáretető mellett. Nagyon megörültem neki. Bőszen kattintgattam, ő meg csak nézelődött. Aztán az történt, amit csak titkon reméltem. Leszállt az itatóhoz! Levegőt is alig mertem venni, hiszen mindössze másfél méter volt közöttünk. Féltem, hogy a fényképező hangja elriasztja, de nem így történt. Szépen csobbant a víz közepébe. Hihetetlen, de ez a félénk ragadozó az orrom előtt, hatalmas fürdőzésbe kezdett. Kicsit bohókás volt a jelenet. A szigorú tekintete meglágyult. Látszott, hogy élvezi a helyzetet. Jó pár percig pancsolt. Az üveget is jól összevizezte. Fürdés után kiült a víz mellé, picit bámészkodott. Majd ahogy jött, olyan halkan távozott. Még egy darabig csak bámultam kifelé, mi is történt itt? De a memóriakártyán ott volt a bizonyíték. Tényleg megtörtént. Fantasztikus volt. Ez volt addigi madáritatós fotózásom legnagyobb élménye. Egy fantasztikus madár engedett bepillantást az életébe. Már sokszor megtörtént velem, de egy-egy új fajnál mindig eszembe jut, hogy mennyire nagy dolog is ez. Egy hétköznapi ember nagy ritkán lát csak karvalyt, akkor is csak egy gyors siklást, vagy egy a madáretetőre becsapó, hirtelen tovább álló, galamb méretű madarat. A szerencsésebb műkedvelők elmondhatják, hogy megfigyelték zsákmányszerzés közben is. Ezzel szemben nekem megadatott, hogy 1,5 m távolságból meglessem egy intim pillanatban. Végig nézhettem, és persze végig fotózhattam, amint fürdik egy jót a madáritatóban. Nagyszerű pillanatok voltak. Az egész évi üresjárat után ez az egyetlen nap elég volt arra, hogy a következő évben folytassam a projektet.


   2011


   A harmadik itatós tavasz is barkácsolással kezdődött. Az előző két év tapasztalatait összegezve, új alapokra helyeztem a madáritatós fotózást. Ez azt jelenti, hogy kerestem egy eldugott helyet, ami kirándulók által egyáltalán nem látogatott, mégis jól megközelíthető, így a vízhordás is jelentősen könnyebbé vált, és nem kellett tartanom a rongálástól sem. Ami sajnos az előző évben azért előfordult. Megpróbáltam a madarak szempontjait is figyelembe venni. A Nyugat-Mecsekben egy öreg és fiatal cseres-tölgyes találkozásánál, egy kicsi, bokrokkal övezett tisztásra esett a választásom, amely több hektárnyi nyílt gyeppel is határos. Az előzetes terepbejárások alkalmával ígéretes helynek tűnt. A másik lényeges változás a madáritató szerkezetében következett be. Megnöveltem a medencét. Az alapterület 2,5 m X 1,25 m lett, praktikusan egy egész OSB lap. A vízmélységet pedig 10 cm-re emeltem, amit 10 cm széles zsaludeszkák biztosítottak. Így kb 250 l víz befogadására képes medencét készítettem. A megnövekedett méretek már lehetővé tették, hogy a leskunyhót közvetlenül a medencéhez építsem, így a vízfelület már a les ablakánál kezdődik. Ezzel a megoldással a tükörképes fotózás kompromisszummentes lett a nagyobb testű madaraknál is. Az elhelyezésnél is körültekintőbb voltam. Lejtős terepet választottam, amivel elértem, hogy a kunyhó beásása nélkül az itató földközelbe került. Így a környező növényzet között olyan hatást kelt, mintha a földön lenne.
   Az új itató próbájára az idő hiánya miatt egészen júniusig kellett várnom. Egy egymást követő hajnali és késő délutáni les alatt tesztelhettem a rendszert. A legfőbb látványosság egy fiatal nagy fakopáncs volt. A nap folyamán végig a les körül mozgott. Többször megfigyeltem, ahogyan a fák lombjai közt hernyók után keresgélt. Ebben csak az zavarta meg, amikor feltűnt két másik fiatal fajtársa is. Ilyenkor hangos kiabálások közepette önfeledt kergetőzésbe kezdtek. Gondolom egy fészekaljból valók voltak. De az én madaram nem tartott velük sokáig, hanem többször is leszállt az itatóhoz. Mintha játszótérnek használta volna. Ide-oda repdesett, végig ugrált a beszállófákon, otthonosan érezte magát. Többször volt 1-1,5 m közelségben. Ilyenkor megpróbáltam néhány portrét készíteni róla. Sokszor átéltem már, de még a mai napig izgalom fog el, amikor ilyen közel lehetek kedvenc madaraimhoz. Az új itató jól vizsgázott, a próbát sikeresnek minősítettem.
   Úgy alakult, hogy az év második felében is időhiánnyal küszködtem. Egyéb elfoglaltságaim, és más fotós projektjeim mellett nem sok idő jutott az itatóra. A vízhordáson kívül mindössze egy novemberi délelőttöt tudtam itt eltölteni. Nagyon szép volt az erdő. Minden sárgában és rozsdabarnában pompázott. Nem volt ez másképp a les körül sem. Jól mutatott a környéken parádézó szajkók mögött, akik láthatóan élvezték az itató adta lehetőségeket.
   Sajnos az itatóval kapcsolatban ez év végére is hiányérzetem volt. Mindenképpen következnie kellett még egy szezonnak, hogy az ezzel kapcsolatban kialakult űrt megannyi fotóval töltsem ki! Így hát jöjjön immár a negyedik vízhordással töltött év!


   2012


   A 2012-es évben az itató helyben maradt. Annak ellenére, hogy az előző év nem hozta a várt forgalmat, úgy döntöttem, hogy nem változtatok a helyszínen. Ugyanis a hely ideálisnak tűnt. Mindazon madarak megfigyelhetők voltak a környéken, amiket szerettem volna lefotózni. Az is mellette szólt, a helynek, hogy a téli madáretetést is itt bonyolítottam le, és a madáretetőre járó madarak az éppen be nem fagyott itatómedencét is használták. Öröm volt nézni, ahogy a téli hidegben is ittak, láthatóan élvezték, hogy az etető mellett víznyerő hely is van. Megfigyeltem azt is, amikor a nagy fakopáncs a jeget kopácsolta, hogy aztán a friss jégforgácsokat egye víz helyett. Arra gondoltam, hogy a télen ide járó, amúgy is helyben maradó madarak megszokják az itatót, és majd tavasszal is visszajárnak.


   Április


   A márciust egyéb fotós projektjeim elindításával, lesek karbantartásával töltöttem, az itatóhoz a vízhordáson túl csak néha jutottam ki. Néhány szajkón kívül egyéb madárral nem találkoztam. Viszont az április hozott némi izgalmat. Egy rövid ellenőrzésre futottam ki az itatóhoz, hogy lássam minden rendben van-e. De a késő délutáni fények miatt egy órára be is ültem a lesbe, hátha szerencsém lesz. Rövid várakozás után beindult az élet. Elsőként egy hím barátka érkezett. Körülnézett, majd fürdött egy jót. Nem sokkal utána egy vörösbegy is megjelent. Nem sietett. A víz mellett sokáig pózolt, mielőtt ivott volna. Hamar eltelt az egy óra. Zöldike és széncinege is érkezett még. De a környéken ezernyi hang bizonyította, hogy érdemes lesz még pár estét eltölteni itt. Ezzel nem is vártam sokáig, a legközelebbi szabad délutánt ismét a lesben töltöttem. Tulajdonképpen szaunázásra nincs is jobb hely, mit a madáritató. Pontosabban a mellette álló leskunyhó. Talán nem túlzás, ha saccra 40 °C-ot mondok, de egyszer meg fogom mérni. Nem is ragozom tovább, hogy a madárfotósnak milyen válogatott szenvedéseket kell átélnie egy-egy les alkalmával, térjünk inkább át a történésekre. A tél folyamán állandó vendég volt az etetőnél a karvaly. Minden nap megérkezett, hogy vámot szedjen a cinegék közül, ám lefotózni egyszer sem sikerült. Íme, mindennek eljön az ideje. Hirtelen érkezett, amúgy karvalyosan, és az itató szélén landolt. Tojó madár volt, jó nagy. Pár portré után erősen nyitnom kellett a zoomon, hogy 1,5 m távolságból beleférjen a képkockába. Néhány mozdulata azonban így is kilógott.
   A karvaly hamar távozott. A jelenléte okozta csend lassan oszlani kezdett. Halkan folytatta énekét a szomszéd bokorban a barátka, fekete rigó repült végig a fák között kiabálva, hogy a gyilkos elment. És a les melletti sűrűben lakó vörösbegy is felröppent az itató szélére. Megfigyeltem már, hogy nem csak ivásra, fürdésre használja a létesítményt. A vízre érkező rovarokra vadászott. Mókás látványt nyújtott, amint körbe-körbe szaladgált, vagy éppen beröppent a víz közepére egy jónak ígérkező falat után. Most viszont nem ez történt. Felfújta magát, begyét kidüllesztette, és halk strófák kíséretében körbejárta az itatót. Mintha büszkén hirdette volna: "Elzavartam, elzavartam"! A jelenet mindössze fél percig tartott, mert jött valami apró rovar a vízhez, és hirtelen fontosabb volt azt elkapni, mindenesetre nagyon megkapó pillanat volt. A hős vörösbegy! Ezzel a kis közjátékkal zárult az április. Az eddigi legjobb szezonkezdés az itatónál!


   Május


   A május is tartogatott szép élményeket. A fotózásnál mindig arra törekszem, hogy a madarakat a számomra leginkább tetsző körülmények között tudjam lefényképezni. Ezért a beszálló helyeket próbálom úgy kialakítani, hogy a megfelelő képi hatást el tudjam érni. Ez alatt azt kell érteni, hogy nem csak a madár lefényképezése a fontos, hanem az is, hogy az a madár szép környezetben legyen. Így hát mindenféle dekorációs elemet bevetek. Az egyik ilyen elem a moha, a mohás fa, mohás ág. Ezeket persze időnként cserélni szoktam, hogy a megfelelő változatosságot fent tudjam tartani. A mohadekoráció azonban ebben az időszakban erősen megfogyatkozott, amit kicsit furcsának tartottam, mert ilyen gyakran nem szoktak "elhasználódni" a beszállófáim. A rejtélyre egy itatós hajnalon fény derült. A les egy völgyben van, ahova a napkelte fénye egy picit később jut le. A környező dombok már javában fényárban úsznak, amikor az itatónál éppen csak ébredezik az erdő. Jó ilyenkor már a lesben ülni, mert a hajnali zsongás nagyon hangulatos tud lenni. Jönnek-mennek a madarak, én meg izgalommal várom, hogy melyik fog először leszállni elém. Most egy tojó fekete rigó volt az. De nem inni jött. Teketóriázás nélkül neki esett a mohás dekorációmnak. Tépte, szaggatta, míg a csőrében összegyűjtött egy jó nagy adagot, amivel aztán elrepült. Alig tértem magamhoz. A moha eltűnésének okára ezzel fény derült. A rigó azonban még jó párszor visszajött. Szépen körbeugrált minden ágat, mohás fát, és vitte a mohát rendületlenül. Sokszor egészen közel került hozzám. Feltűnt közben, hogy a tojó rigó nem egyedül érkezett. Egy hím minden alkalommal elkísérte. A környező fákon megvárta, míg összegyűjti a mohát, és vele együtt repült el. Rigóéknál ilyen tájt az első fészekalj már kirepült. Minden bizonnyal a pár, jó fekete rigó szokás szerint, az új fészket építette a második fészekalj számára. Ahhoz kellett a jó minőségű, itatós moha. :)


   Június


   A június is kellemes meglepetésekkel szolgált a madáritatónál. A bevezetőben megemlített erdei kis tavacskánál már gyerekként leshelyet építettem. Egy egész nyári szünet telt el azzal, hogy az inni járó madarakat figyeltem, és jegyzeteltem az akkori élményeimet, és számoltam az ott látott fajokat. Persze akkor még szó sem volt fényképezésről, csupán a megfigyelés öröme hajtott. Sok fajt megfigyeltem a víznél, többek között a vadgerlét is. Mióta itatós fotózással foglalkoztam, azóta vártam, hogy a gyerekkori élmény megismétlődjön. Csak négy évet kellett rá várnom. :) Egy szép júniusi estén szerencsém volt hozzá. Nagyon óvatos madár, szerencsére nem is sejtette, hogy valaki egészen közelről figyeli. Hosszú várakozás után persze leszállt a vízhez. Szép volt. A gerle okozta izgalom még el sem múlt, amikor az itató melletti bokrokban élő vörösbegy is megjelent. De ezúttal nem egyedül. Két kirepült fiókája követte, és hangos csipogással kéregettek tőle, egy-egy potya falat reményében.


   Július


   Június végén hatalmas kánikula köszöntött be. A családi nyaralás miatt nem tudtam foglalkozni az itatóval. Csupán reménykedtem, hogy távollétem alatt a víz kitart, és a nagy forróság ellenére nem fog kiszáradni. Szerencsére nem következett be, amitől tartottam. Igaz, hogy nem túl sok, de azért volt még víz a medencében, mikor július első napjaiban ismét kijutottam. A vízpótlás után persze arra is kíváncsi voltam, hogy milyen mozgás van a környéken. Nagy örömömre a vadgerle úgy látszik állandó vendég volt az idő tájt. Hosszasan kortyolgatott, mielőtt távozott.
   Több szajkó is látogatta az itatót. Egy-egy példány minden alakalommal előbukkant, de esetenként egyszerre többen is érkeztek. Így volt ez egy hangulatos júliusi hajnalon is. Három példány huppant le egymás után a medence szélére. Ebben még nem is lenne semmi különös. Ám az egyik markánsan különbözött a másik kettőtől. A szajkókat furcsán tréfálja meg a természet. Vedlésük során gyakran előfordul, hogy a fejük egy időre teljesen kopasszá válik. Az itatónál ez már szinte menetrendszerű, hogy nyár derekán minden évben felbukkan egy-egy különösen csúf egyed.
   A július azonban tartogatott még meglepetést. Csend volt az erdőben. Az újra visszatérő forróságban csak pihegett minden, nem mozdult az erdő. A madarak is hallgattak. A madáritatónál is ezt tapasztaltam, amikor egy szabad délután beültem a lesbe. De a várakozás mindig reményteli. Tudtam, hogy este hat óra körül beindul a forgalom. Hamarosan valami átsuhant a tisztás fölött, és nagyot dobbantott a leskunyhó tetején. Önkéntelenül is behúztam a nyakam. Lépegetés zaja hallatszott a fejem fölül. Már tudtam ki lesz az, ismerős a jelenet, nem először törtét meg. Pár másodperces várakozás után a szajkó leugrott az itató szélére. Ezúttal is ő kezdte a sort. Nem is inni érkezett, hanem körbeugrálta a medencét, és a vízbe hullott, és onnan menekülni nem tudó rovarokat szedegette ki. Miután kikapkodott pár falat apró bogarat, és egy szöcskét, el is ment. Ránéztem az órára, hat óra. Megmozdult az erdő. Az első szajkót még hat követte egymás után szépen sorban. Aztán megint csönd következett, csak a meg-megerősödő szél tépte a szélső fákat. Kis várakozás után azonban olyan dolog történt, amit már nagyon rég vártam. A közelben éles hang törte meg a szél zúgását. Klü-klü-klü. Nagyon közelről jött a hang, bele is borzongtam, pláne azért, mert tudtam, hogy ki a hang gazdája. A kiáltás újra felhangzott, de az ujjam ekkor már az exponálógombon volt. A következő pillanatban pedig ott ült előttem a zöld küllő, egy fiatal madár. Nem sokat teketóriázott, egyből a vízhez ugrott. Én meg csak fényképeztem. A legidegtépőbb dolog, amikor ilyenkor betelik a memóriakártya. Persze van másik, ideges kapkodással kicseréltem. A küllő, még mindig előttem ült, sőt egy picit közelebb is jött. Gyönyörű madár. Miután ivott, szépen felült a beszállófára, ahol kis ideig még elidőzött. Késő volt már ugyan, de az erdőt még sütötte a nap a háttérben, szép pillanat volt. Hagyta, hogy kigyönyörködjem magam. Utána pedig fogta magát, és lehuppant a tisztás talajára, és amúgy küllősen, egy tuskó mellett bontani kezdte a földet. Hatalmas élmény volt! Régi vágyam volt, hogy lefotózzam ezt a madarat. Amikor az itatónak helyet kerestem, sokat nyomott a latban, hogy sikerült találnom zöld küllő revírt. Addig már többször eljutottunk, hogy láttam nem messze átrepülni, vagy éppen a közelben hangoskodott, sőt két évvel ezelőtt lemerült akkumulátorral néztem végig, ahogy szépen pózolva végigvizsgálgatta a beszállófákat. Ez az év pedig úgy telt, hogy folyamatosan a les körül mozogtak. Úgy látszik, most jött el az én időm. Az estét, a rohamosan csökkenő fények mellett, egy közép fakopáncs zárta. A tél óta őt sem láttam. Ivás után ő is felült szépen a helyére, szinte kérte, hogy lefotózzam, bár az 1/15-ös záridő már nem sokat engedett. Szép este volt!
   A zöld küllővel történt találkozás nem hagyott nyugodni, úgyhogy a következő szabad délután ismét az itatónál talált. Az áhított madár ugyan elkerült ezúttal, de unatkozni nem volt időm. Szokatlanul nagy forgalom volt aznap. A tömeget a cinegék alkották. Számolni sem tudtam, hogy mennyi széncinege jött. Zömében fiatalok. Hullámszerűen, csapatostul érkeztek, és csurom vizesre fürödték magukat. Jutott közéjük egy-egy kék és barátcinege is. De aminek a legjobban örültem, két őszapó is landolt előttem. Szintén fiatal madarak voltak. A vízhez nem szálltak le. Talán a nagy tömeg riasztotta őket, körülnéztek, cserregtek egy keveset, majd odébb álltak. A változatosságot egy tojó barátposzáta is növelte. Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozott is. Pár korty erejéig maradt csak. Már említettem, hogy az itatóra járó szajkók nem csak inni jönnek, hanem a víz körül gyülekező rovarok közül is zsákmányolnak. Mivel sok korhadt fát is használok dekorációnak, óhatatlanul hangyákat is hozok velük. Ezért sok faodvasító lóhangya mozog az itató mellett. Az aznapi szajkó rájuk vadászott. Több termetes példányt is fölkapott, és jóízűen elfogyasztott.


   Augusztus


   Augusztus elején jutottam ki ismét a lesbe. Még sötétben érkeztem a madáritatóhoz. A nagy meleg ellenére érezhető volt már, hogy közeleg az ősz. Egy hónapja fél ötkor már világos volt, most meg alig láttam át a fák között, rövidültek a nappalok. Macskabagoly kiáltozása fogadott. Mintha engem köszöntene. Az öreg tölgyes szélső fájáról szólt kitartóan. Valami azt súgta, különleges nap lesz ez a mai. Mire befejeztem a készülődést, és bevackoltam a kunyhóba, már pirkadt. A macskabagoly is elhallgatott. Helyette halk "cik-cik" hangján szólalt meg a már sokszor látott vörösbegy. Mindjárt az itató szélére is felröppent, de kevés volt még a fény. A fényképező csak 3 másodperces expozíciót engedett volna, így hát várnom kellett még. Picit el is bóbiskoltam talán. Figyelmemet halk zörgés ébresztette fel. Vörös bunda villant a fák között, süldő róka lépett ki a kis tisztásra, inni jött. Egyből felébredtem, viszont a róka is éber volt. Szagot foghatott, mert orrát hirtelen felvágta a levegőbe, és már fordult is vissza az erdőbe. Kár. A róka okozta izgalom lassan alábbhagyott, mire a madáritató szélére barna madárka huppant. Ismerős már. Fiatal vörösbegy. Legutóbb akkor láttam, amikor frissen kirepülve, élelmet koldulva, szülőjét kergette. Mostanra már önálló madár lett. Peckesen ugrálta körbe a vizet, és ügyesen kapkodott ki néhány vízbe fulladt rovart. Jól eltanulta az öregektől. A vörösbegy többször visszajött, jól elszórakoztatott. Ezzel viszont nagyjából vége is volt az izgalmaknak. Egy barátposzáta, és néhány széncinege érkezett még. Sebaj, úgysem maradhattam tovább. Erre a reggelre ennyi jutott, nem is volt olyan különleges. Viszont az igazi meglepetés akkor ért, mikor hazaértem. Kis családom tortával várt, amint az ajtón beléptem. Hát mégis különleges nap volt ez! 33 éves lettem.
   A kis születésnapi közjáték után pár napra ismét ki tudtam ülni. Az utóbbi időkben a fényképezésre szánt idő nagy részét a madáritatónál töltöttem. A régóta tartó szárazság miatt a madaraknak gyakorlatilag már nem volt más ivási és fürdési lehetőségük a környéken. Amikor elkezdtem ezzel a témával foglalkozni, hamar rá kellett jönnöm, hogy a Mecsekben lévő számos természetes vízlelőhellyel nehéz versenyezni. A hegység tele van patakokkal, forrásokkal, és sok az időszakos pocsolya is. Így, augusztus közepére ez a versenyhelyzet gyakorlatilag megszűnt. A hosszú ideje tartó aszály kíméletlenül felszárított minden erdei vízfelületet. Ezért a madáritató forgalma is érezhetően megemelkedett. Ezt tapasztaltam ezen délutáni fotózás alkalmával is. A kezdeti méla csendet öt óra tájban törte meg néhány széncinege. Ők voltak az elsők, de innentől fogva egészen estig folyamatosan jöttek. Pancsolásukkal felverték a környéket. Az első izgalmas pillanatot egy hím nagy fakopáncs okozta. Lendületesen érkezett a beszállófára. Szépen elhelyezkedett a hátteret adó, már sárguló galagonya bokor előtt. Nem sietett. Rövidesen újabb huppanás a másik beszállófán. Egy másik harkály. Egy fiatal nagy fakopáncs. Pár fotóra volt csak idő, de már jött a harmadik is, egy tojó. Három nagy fakopáncs volt egyszerre előttem, győztem válogatni, hogy melyiket fotózzam. Érdekes volt, hogy egymással szemben teljesen nyugodtan viselkedtek. Pedig ez nem jellemző rájuk. A nagy fakopáncsok, főleg az öreg hímek folyton kergetik fajtársaikat. Bár a hím dominanciája azért érezhető volt. Főleg a fiatal, már átszíneződő madár kerülte. Igyekezett mindig az itató ellenkező oldalán tartózkodni. De végül is minden csetepaté nélkül, szépen ivott mind a három, majd elrepültek. Miközben a harkályok uralták a terepet, egy vadgerle is megérkezett. Egy darabig az itató melletti fán várakozott, majd egy alkalmas pillanatban pár korty erejéig leszállt a vízhez. Megtanultam már az idők során, hogy a lesben, még ha sokszor nehéz is, folyamatosan figyelni kell. Számtalanszor lemaradtam már szép pillanatokról, madarakról, mert éppen a fényképezőt babráltam, vagy a leskunyhóban futkározó hangyákkal szórakoztam. Szóval igyekszem a belátható területet folyamatosan szemmel tartani. Ennek köszönhető, hogy nem maradtam le a csuszkáról. Villanásszerűen jelent meg az itató mellett, és villámgyorsan a víz mellett termett, ahonnan három rövid korty után már el is repült. Pár másodperc volt csak az egész jelenet. Örültem nagyon, mert a csuszkát ekkor láttam első ízben az itatón. Persze a napból nem maradhatott ki a menetrendszerű szajkó, és a már jól ismert fiatal vörösbegy sem. A nyáron többször látott csapzott, tollatlan szajkók immár gyönyörű tollazatban pompáztak. A vörösbegy meg már ismerősként jött. Ezúttal egy öreg madár is mozgott a háttérben, de fotózható helyre nem szállt, így róla nem készült kép. De a fiatal a tőle megszokott peckes tartással ismét pózolt a kamerának. A nap végül kellemes meglepetéssel zárult. Már erősen csökkenő fények mellett egy kis szürke madár röppent az egyik beszálló tetejére. Kétséges volt az értékelhető fotó megszületése, de szerencsére sikerült néhány éles képet 1/10-es záridővel a kártyára varázsolni. Tojó kormos légykapó volt. Év közben nem láttam, így gyanítom, hogy náluk már megkezdődött a vonulás. Ő is új faj volt az itatón. Nagyon szép, mozgalmas délután volt. Négyórányi les után, jó érzéssel másztam ki a kunyhóból.
   Mivel az augusztus hátralévő részében sem nyíltak meg az egek csatornái, a folytatódó, nagy aszály miatt a madáritatónál nagy forgalom volt várható. Ezért újabb hajnali lesre csábultam el. Még erős szürkületben értem a helyszínre. Már ismerősként köszöntöttem a közeli fáról szóló macskabaglyot, aki velem mit sem törődve kiabált. Ráérek még szöszmötölni, lassan virrad. Mire mindet elrendeztem, azért már finom zörgések jelezték a közeli bokrokból, hogy más is felébredt. Még el sem helyezkedtem a kunyhóban, máris négy vörösbegy állt az itató szélén. Nagyon ki lehettek tikkadva, jóformán el sem tűntem még a szemük elől. Erős még a fényhiány, nem tudtam velük mit kezdeni. Hanem alig telt el pár perc, nehéz huppanással nagy madár érkezik. Zöld küllő! Ej, korán van még, 1/2 másodperces expót enged csak a gép. Megpróbáltam elkapni azokat a pillanatokat, amikor két korty között várt picit. Hihetetlen, hogy éles kép is készült, de készült. A legutóbbi találkozás óta szépen színeződött már át gyönyörű zöld ruhájába. 5:50-et mutat az óra, elkezdődött a nap. A küllő távozása után újra a vörösbegyeké lett a terep. Előbbi hosszú expós képeimen felbátorodva őket is fényképeztem. A záridő már 1/3 másodpercre rövidült. Javultak az esélyeim! Persze a pattogó vörösbegy nem várta ki, míg lassan lefut a fényképező zárszerkezete. Sebaj, így készülnek a "művész" fotók. Ezek után aztán beindult a tobzódás. Megjelent az első nagy fakopáncs, amit utána még egy, és még egy, és már nem is számoltam hány követett. Egész reggel jelen voltak, egymást váltották a beszállófákon. Öreg és fiatal madarak is érkeztek vegyesen. Ittak, kergetőztek, vagy éppen megpihentek egy pillanatra. Egy közép fakopáncs is jutott közéjük. A nagyobb rokonoktól nem zavartatva magát, nyugodtan ivott a vízből. Megjelentek a csuszkák is. Tulajdonképpen már számítottam rájuk, így nem ért felkészületlenül a gyorsaságuk. A rigók is képviseltették magukat ezen a reggelen. Először egy énekes rigó érkezett. Különösen örültem neki, mert jó ideje nem találkoztam már vele. Félénk madárka, megvárta, míg felszabadul némi hely a víz mellett. Szerencsére ott várakozott, ahol nekem is tetszett. Fekete rigó is jutott, több is. Ők már picit harciasabbak. Gondolkodás nélkül a víz mellé repültek. A nagy sürgés-forgás közepette pici madár tűnt fel egy pillanatra. Hirtelen nem is szállt le, csak többszöri próbálkozásra sikerült egy nyugodt helyet találnia. Izgatottam nyomtam le a gombot, új faj érkezett az itatóhoz, fitiszfüzike. A vízhez nem fért oda szegényke, a "tömeg" nem engedte. Odafért viszont egy másik új vendég. A hangjáról már akkor kiszúrtam, mielőtt megláttam volna. Citromsármány. Ő is hiányzott eddig az itatós listáról. Természetesen jöttek bőven cinegék, szajkók is. A barátposzáta is nagy fürdőzést csapott. Vizes tollazatát győzte utána rendbe szedni. Az eddigi sok újdonság ellenére a nap szenzációja csak ezután következett. Ismét egy zöld küllő landolt a víz mellett. Nem a hajnali madár. Ez egy tojó volt, bár szintén egy átszíneződő fiatal. Valószínűleg ugyanabból a fészekaljból. Elég közel szállt le a leshez, ezért először portrékkal próbálkoztam. Ilyen közelről látszik igazán, micsoda hatalmas csőre van. Azt hittem, hogy miután ivott el is fog repülni, de nem így történt. Ránézett arra a tuskóra, amit néhány napja raktam ki. (Gondolván, majd ezen fogom lefotózni a küllőt.) És már fel is ugrott rá. A betyárját. Gyorsan portréállásra váltottam, hátha enged pár kockát. A pár kockából aztán az lett, hogy majdnem tele lőttem a memóriakártyát. A küllő nekiállt kopácsolni a tuskót. Több percen keresztül játszott, tette-vette magát. Fantasztikus volt, mondanom sem kell, majdnem kiugrottam a bőrömből, mikor a képeket az LCD-n visszanéztem. És ha nem lett volna elég az adrenalin erre a reggelre, zárásképpen leszállt a les elé egy szürke légykapó. Szintén új faj az itatónál. Micsoda reggel! Az erősen emelkedő fények miatt aztán abba hagytam. Az utóbbi idők legizgalmasabb fotózásán voltam túl. Reggel háromnegyed hattól kilencig folyamatosan pörögtek az események, ráadásul új fajok is érkeztek.


   Szeptember


   Szóval az augusztus nagyon mozgalmasan telt a madáritatónál. Mivel az időjárási előrejelzések az ősz elejére is a folytatódó aszályt jósolták, további izgalmakra lehetett számítani a folyamatos ivási és fürdési lehetőséget biztosító itatónál. Hogy kihasználjam az eddig soha nem tapasztalt forgalom adta lehetőségeket, újabb hajnali lesre érkeztem. Mikor reggel fölkeltem, még nem is sejtettem, milyen meglepetéseket tartogat számomra az ősz első fotózása. Mint már többször, ez a reggel is a hajnali szürkületben mozgó vörösbegyekkel kezdődött. A múltkori hosszú expozíciós képeken felbátorodva, most is megpróbáltam valami érdekes kompozíciót összehozni. Az alacsony záridő, és a vörösbegy jellegzetes szakaszos mozgása nagyon különleges hatást eredményezett. Lassan indult be az élet. Az eget szürke felhők takarták, és a napkelte sugarai csak nem akarták elérni a kis tisztást. Hiába próbáltam valami normális záridőt kicsikarni a fényképezőből, az csak nem akart menni. De hát a madarak jöttek, így nem hagyhattam, hogy kép nélkül távozzanak. Az énekes rigó és a citromsármány leképezése is még nagy koncentrációt igényelt. Mire a közelben hangoskodó fekete rigók megérkeztek, már viszonylag biztosan exponálhattam, csak kivilágosodott rendesen. Két fiatal és egy öreg hím is érkezett inni és fürdeni. A rigókat zöld küllők váltották fel. Nagy örömömre végre sikerült az öreg hím madarat is lencse végre kapni. A terület ura előre jelezte, hogy jönni fog. Kiáltása után már tűzkészen vártam érkezését. Gyönyörű madár! Egyik kedvenc csapatom a harkályok, és talán ő az egyik legszebb közöttük. Röviddel a hím zöld küllő távozása után az egyik fiatal madár is beszállt. Ő már ismerős. A legutóbbi találkozásunkkor parádés viselkedésével jutalmazott meg, ezúttal ő is csak pár korty erejéig maradt. Az erre a napra jutó szenzációt azonban mégsem a küllők jelentették. Fotózás közben érdemes pár másodpercre mindig felpillantani az éppen fényképezett alanyról, mert a keresőben csak nagyon szűk terület látszik, így előfordulhat, hogy a pörgős madáritatónál egy-egy gyors vendégről le is maradhatunk. Én már jártam így, ezért még a fotózás hevében is szoktam erre figyelni. Egy ilyen pillanatban vettem észre azt a madarat, ami egyből heves szívverést okozott. Apró madár, feltűnően vörös farokkal. Gondolatban már annyiszor lejátszódott előttem, de eddig csak a kívánság listán szerepelt az, amit megláttam. Az itatóhoz kerti rozsdafarkú érkezett. Majdnem 20 évnyi madarászás alatt még megfigyelni sem tudtam, most pedig ott állt előttem teljes valójában. A mindenki számára ismert házi rozsdafarkú ritka rokonát már a vonulás szele hozta. Szerencse csupán, hogy pihenőül pont a madáritató környékét választotta. A rozsdafarkú okozta izgalmat aztán a fürdeni érkező barátposzátákon vezettem le. És azon a madáron, ami első pillantásra füzikének tűnt. Gyorsan érkezett és távozott, de pár kockát tudtam készíteni róla. Az LCD-n visszanézve már gyanús volt a dolog, de hazaérve a számítógép monitorján már bebizonyosodott, hogy kerti geze volt a gyors látogató. Még egy újdonság erre a reggelre. Micsoda őszkezdés! Vajon lehet ezt még fokozni?
   Hát kérem szépen, lehet. Rövidesen esti lest terveztem a madáritatónál. A kerti rozsdafarkús eset annyira felcsigázott, hátha lesz még egy lehetőség a fotózására. Nem így lett, de helyette volt történés bőven. Már az érkezéskor ért egy apró meglepetés. A medence közepén egy karvaly faroktoll úszkált. A kis ragadozó ezek szerint ma már fürdőzött. Jó előjel! Bizakodva ültem be a kunyhóba. Rövid várakozás után széncinegék jöttek. Az erős délutáni napsütésben heves fürdőzésbe kezdtek. Fröcsögött a víz mindenhova. Vidám pillanatok voltak, látszott, hogy élvezik a hűsítő vizet. A levegő azonban hamarosan megtelt feszültséggel. Az itató mögötti erdőben, a fák között alacsonyan, árnyék közeledett. Meglehetősen sebesen. Villámcsapásként ért a felismerés! Karvaly tart az itató felé! A vízben pedig ott fürödtek a cinegék. Reagálni sem tudtam hirtelen, annyira váratlanul, és gyorsan történt minden. A kis ragadozó bevágott a cinegékhez, de elvétette, és a leshez közeli beülőfán landolt. Az itató egyből kiürült. A cinegék riasztva a közeli bokrokban kerestek menedéket. A karvaly nem inni érkezett, vadászott! Csak egy pár pillanatig maradt, aztán tova is libbent. Egy portrét engedett csak, miután magamhoz tértem. Távozása után hamar visszaállt a rend. A cinegék újra elfoglalták a fürdőhelyet. Ahogy egyre inkább esteledett, úgy jött egyre több-és több madár. Az az érzésem támadt, mint a mágnes a vasat, úgy vonzotta az itató a madarakat ki az erdőből. Minden irányból érkeztek, nyílegyenesen a víz mellé Ha a karvalyos kis közjátéktól eltekintek, akkor ez a nap a küllőké volt. Egymást érték a víz mellett. De most nem csak a zöld küllők érkeztek. Az egyik közülük a kisebb rokon, a hamvas küllő volt. A bánatosan csengő hangú madarat szintén régóta vártam. Szolid megjelenésű, a zöld küllőnél némileg kisebb. A méretbeli különbségek jól látszottak, mert egy már a víz mellett lévő zöld küllő mellé szállt be. Szépen megfértek egymás mellett. Mielőtt elrepült, még egy kicsit mutatta magát a szép délutáni fényekben. Szép pillanat volt. A zöld küllők meg szépen egymás után sorjáztak. Mindenféle pózban, helyzetben. Úri módon válogathattam a fényképezővel. A napot a rigók folytatták. Több énekes és fekete rigó is érkezett. Végül zárásként egy szürke légykapó is megtisztelt. A maga óvatosságával szépen kivárta sorát, persze addig én elkértem a belépőjegynek számító fotót.
   Mivel a nagy testű harkályok mindig is a kedvenceim közé tartoztak, ezért érthető, hogy madarász lelkivilágomat teljesen felkavarta a küllők ilyen gradációja. Sok régi madarász élmény is fűz a fekete harkályhoz, a hamvas és a zöld küllőhöz. A három faj közül azonban a legritkábban a hamvas küllővel találkoztam. Tavasszal zeng az erdő a harkályok kiáltozásától. Általában csak ilyenkor, a hangja után bukkantam a nyomára. Persze a fotózás gondolata is már sokszor megfogant bennem, de a hamvas küllő nem egy könnyű faj ebből a szempontból. Ezért is örültem nagyon, hogy pár képet tudtam róla készíteni. Csak reméltem, hogy lesz még alkalom az ismétlésre. Így lett. Úgy tűnik, hogy a rendszeresen bejáró zöld küllők mellé immáron a hamvas küllő is csatlakozott. Ők is felfedezték maguknak a madáritatót. Ugyanis egy szeptember második hetében tett délelőtti látogatásom alkalmával, két példány is beszállt egymás után a víz mellé. Ebben a dologban is a madáritató hozta meg számomra az első eredményeket. Fantasztikus pillanatok voltak. A rejtőzködő hamvas küllő, akit még meglátni is nehéz, teljes valójában ott volt előttem. A hamvas küllők távozása után még egy meglepetés ért. Hangos szárnysuhogással, nehéz huppanással, nagy madár érkezett a víz mellé. Örvös galamb. Hihetetlen nagy madár. Hirtelen nem is tudtam vele mit kezdeni. Hosszasan ivott, mielőtt távozott. Ismét egy új faj volt a fotós listámon. A küllőkön és a galambon kívül rengeteg fekete rigó jött aznap az itatóhoz. Fiatal, öreg, hím, tojó, mindenféle eloszlásban. Legalább 25 példányt számoltam. Némelyik hosszasan üldögélt a hűsítő vízben. Apró énekes madár alig volt. A sok rigó egymást érte a medence mellett, nem nagyon engedtek be kisebb madarat. Egy kék cinege viszont nem törődve velük, egyenesen a víz közepében landolt. Tollait felborzolva hűtötte magát, majd egy nagyot fürdött.
   Szeptember második felébe jártunk, mikor újabb vendéget köszönthettem a madáritatónál. Egy rövid látogatás során erdei pityerrel találkoztam. Mivel a szerény, de annál szebb madár csak pár képet engedett, szerettem volna még esélyt adni neki. Így pár nap múlva ismét rápróbáltam. Persze az lett volna a furcsa, ha minden úgy történne, ahogy szeretném. Az erdei pityer akkor már nem mutattam magát. A több hónapos csapadék nélküli aszályon, így az ősz elején, pár napos eső enyhített. A pici felfrissülést hozó eső visszavetett valamennyit az itató forgalmán, de türelmes várakozással azért akadt még látni és fotózni való. A cinegék továbbra is kitartottak. A riadozó népség folyamatos mozgásban volt. Minden csekély riasztásra elrebbentek a sűrű bokrokba. Bizonyára nem hiába. A karvaly jelenléte miatt nem a legbiztonságosabb hely számukra az itató. Ezt bizonyította ez a farkát vesztett madár is, ami aznap bukkant fel. A faroktollak nélküli, furcsa testalkatú széncinege, talán éppen menekülés közben adta fontos testrészét a kis ragadozónak. Úgy tűnik, hogy az örvös galamb is állandó vendég lett. Hangos szárnysuhogásáról már messziről felismerni. Nagy termete miatt viszont megint gondban voltam. Nehéz volt szépen képbe komponálni a kisebb termetű madaraknak kialakított környezetben. A nagy tömeget ebben az időben a rigók jelentették. Néhány énekes rigó mellett, zömében fekete rigók érkeztek. Hangos ricsajozással ültek fel az itató melletti fára, bokorra, mielőtt leszálltak volna a víz mellé. Főleg a hímek hangoskodtak, sőt el is kergették egymást a jónak számító ivóhelyekről. A tojók valamivel nyugodtabban viselkedtek. Minden ricsaj nélkül ugráltak a vízhez. Viszont majd mindegyik rigó elvégezte ugyanazt a szertartást, mielőtt ivott, vagy fürdött. A medence szélére érve felöklendezett egy nagy magot, és nemes egyszerűséggel a vízbe köpte. A közeli galagonyásból jöhettek, ahol a bogyókat ették. A galagonya magja viszonylag nagy, és a rigók nem tudják megemészteni. Nem kínlódnak vele, inkább felöklendezik azt.


   Október


   Minden jó véget ér egyszer. Így volt ez a madáritatónál is. Októberben beköszöntött az igazi őszi időjárás. Naphosszat köd lepte az erdőt, és az oly sokszor áhított eső is megérkezett már. A madáritatónál tapasztalt ősz eleji forgatag is alább hagyott. A környék forrásai újra megeredtek, és ismét pocsolyák tarkították az erdei utakat. Éppen ezért ezekben a hetekben nem is erőltettem a madáritatós fotózást. De mivel az elvonási tünetek már jelentkeztek, október végén tettem egy rövid látogatást, hogy lássam, minden rendben van-e. Hát nagy sürgés-forgás nem volt, de azért nem maradt üresen a memóriakártya. Halkan beszélgetve, őszapó csapat haladt el a közelben. Az egyik apóka kíváncsi volt az itatóra, hát leszállt pár másodpercig. Örültem a gombszemű apróságnak, nagy kedvencem az őszapó!


   November


   Úgy tűnik, hogy a madáritató az esős őszi időben is tud meglepetéseket okozni. Október vége, november eleje már a madáretetős szezon előkészítésével folyt, így ezekben a hetekben nem volt időm foglalkozni az itatóval, csak sejthettem, hogy mi történik ilyenkor a les körül. Az elmúlt évek tapasztalatai szerint így, az ősz végén is zajlik az élet a madáritató mellett. Nem volt ez másképp azon a november közepi napon sem, amikor végre egy délelőttöt el tudtam tölteni a madáritatós les magányában. Az ősz egyik jellemzője, hogy a cinegék ilyenkor már csapatostul járják az erdőt. Több csapat is elhaladt a les mellett. Egy-egy madár néha kivált a többiek közül, hogy igyon egy kortyot, aztán gyorsan a csapat után repüljön. A fák még tartják sárguló lombjukat, szép hátteret adtak a fényképező előtt landoló barátcinegének. Persze az őszi hangulat már a víz mellett is jelen van. A lassan hulló levelek beborítják az itatót. A lesfotózásnak megvan az a varázsa, hogy az ember megszűnik embernek lenni. A környék történései, hangjai, rezdülései mind bejutnak a kunyhóba, de emberi mivoltunk rejtve marad. Valóban olyan érzés, mintha egybeolvadnánk a természettel. A közeli fákon dolgozó fekete harkály látványa, a magasban elhúzó darucsapat krúgatása, a makkot hordó szajkók recsegése, a hulló falevelek neszezése együtt olyan élményt adnak, amit csak a lesben ülve tapasztalhatunk meg. Hangok, hangulatok, érzések, melyek rabul ejtenek, és éveken keresztül elkísérnek. Évek óta kísér ebben az időszakban a léprigók cserregése is. A fagyöngy termését kedvelő madarak csemegézni járnak rá a már érett bogyókra. Persze a természetben semmi sincs véletlenül. A fagyöngy is várja a léprigót, hogy rábízza szaporodásának zálogát. A fagyöngy terméséből a madár csak a húst emészti meg, az ellenálló mag áthalad a tápcsatornáján, hogy a másik oldalon kipottyanva gyökeret verhessen az új nemzedék. Na ezeket a nyomokat, az elpottyantott magokat, fedeztem fel már az elmúlt ősszel is az itató mellett. Egyértelmű volt a jel, léprigók jártak a vízre. Akkor elkerültük egymást, de úgy látszik, hogy ez az év meghozta nekem a léprigót is. Cserregése előre jelezte érkezését, így nem ért felkészületlenül. Hosszasan ivott, mielőtt újra az öreg cseres fagyöngyeihez repült. Szép pillanat volt.A novemberi hátralévő szabadidőmet a téli projektek előkészítésével töltöttem, így hát a 2012-es itatós szezont lezártnak tekintettem. Nem panaszkodhatom, fantasztikus év volt!


   Kétségtelen, hogy a madáritatós projektbe fektettem a legtöbb energiát, és a legtöbb munkát, viszont cserébe számtalan élménnyel, megfigyeléssel, fotóval lettem gazdagabb. A madáritatós fotózás lehet, hogy mások számára már elcsépelt dolog. Én mégis azt mondom, négy év tapasztalatával, ki tudja hány liter víz kihordása, és mennyi lesben töltött óra után, hogy megérte. A detektív üveggel ellátott madáritatós les kapu egy másik világra. Olyan közelségből, és olyan helyzetben láthatók a madarak, amit sehol máshol nem tapasztaltam. Fantasztikus, és megunhatatlan élmény! Mindezek mellett pedig fontos madárvédelmi tevékenység, amelynek a hasznát az elmúlt aszályos időszak bizonyította is. Úgyhogy én nyugodt szívvel bíztatok minden madárszerető sorstársamat, hogy ha egy kis indíttatást is érez a fent olvasottak után egy madáritató építésére, ne habozzon, vágjon bele, mert az élmény minden munkáért kárpótolni fog!




© 2011 All rights reserved BPH.